Bomlott dimenzió

Bomlott dimenzió

Elfogyott szerelmünk mint a nap,

kopott magamat borzadva nézem,

génjeim szépen meghasadnak,

eltemetem bölcsőm, üdvösségem.

Hideg szobában porlad az elme,

zúzmarás ablakon a rózsák, -

valami rontás tornyosult fölébe,

és széttépte létemet a valóság.

Arcomra zuhant egy halotti lepel,

üres mezőben bolyong a szem,

és bánatot, keresztet reteszel

a csalfa élet, akivel verekszem.

Bús dimenzióban szerelemcsapat,

édes mondatom vérezve görnyed,

a boldogság szele még fojtogat,

vágyak kaparják a satnya földet.

Legszebb virágom feketére fagyott,

és lassú múlásom ébresztgetem,

nincs erőm festeni egy új csillagot,

a terhet már vállamon sem érzem,

és rajzolok egy derék kudarcot,

hogy bús álmaimat elfelejtsem, -

csak még egyszer engedd látni arcod,

segíts eldobni dohos keresztem.

Szerelem cseppje szívembe száradt,

nyugtom azóta, nem lesz, nincsen,

süketek hallgatják muzsikámat,

és ura leszek a hamis bilincsen.

Micsoda örvény játszott fejemmel,

nem léphetsz az öröklétbe kétszer,

takarj el békétlen szerelemmel,

amíg dorombol lábamnál a kényszer.

Gyászos lelkem viharba tévedt,

lármásan vonulnak az éjszakák,

kihűlt csókom a csontokig éget,

a gyönyör keze arcomba vág.

Édes indulatom, visszahőköl,

megbontjuk a világot mi ketten,

amíg a csupasz szív dörömböl,

egyhangú gyászban berekedtem.

Bölcs poéta, szerelemre vágyik,

pozdorjává zúzza szét a múltat,

dorombolok zajjal az elmúlásig,

amíg pulzusom is boldogulhat,

Bomlott ajtód előtt tépelődtem,

így lettem a szerelemben látnok,

s a legszebb csókom visszakértem,

amíg romlott vérem átszivárog…