VÉRTÓCSA ÉS ALKONY

Vértócsa és alkony

Az élet után emlékeim feszülnek,

tegnapról, holnapról, halálról,

dolgok mögött lapos emlékezet,

hunynak ki, a pofon mosolyától,

és jönnek új pompás párbeszédek,

menetelnek már szívetek fölött,

versemtől az asszonyok kövérek,

és szunnyad a paraszt, az üldözött.

Mélyebbre ásnak az idegen szavak,

nem lélegzem, mint itt az este,

a sihederek aprópénzt dobálnak,

torkukból szakad a gőg üvöltve.

A szívekben vértócsa és alkony,

jámbor kis sértések váltakoznak,

egymástól araszra a kudarcom,

rajtam győztesen összefognak.

Minden történetem látod idegen,

de gyönge ablakom mégis rázza,

szétmorzsolódik fehér kezemen,

szúrós tekinteted alkotása.

Aludj száraz virágaid között,

mert elszunnyad a paraszti nóta,

holnap leereszkednek a ködök,

mert villám dörömböl hetek óta.

Kihamvadt mosolyom legszebb fénye,

nincs emlékem, jaj teher a holnap,

jobb kezem halált rajzolt a földre,

költők nevében új versek szólnak.

Nézd, a rozsda is hogy virágzik,

más szél támad a balga szemekre,

mely megszakad, és újra parolázik,

kínos gyávaságot ezredekre.